Minden hétfőn, mikor a Dr. Csont megy a TV-ben, akkor S.-vel csak egymásra nézünk, és egyből mondjuk, hány hetes a picuri. Mert a Dr. Csont alatt vált egyértelművé, hogy rendszeres fájásaim vannak. Ültünk hárman: Margit, S.meg én, és minden fájásnál felírta Margit, hogy hány óra. Elég rendszeresek voltak már.
Hamarabb kezdődött, előtte, mikor itt voltak Zsófiék + Vaziék. Már akkor is jöttek, de nem rendszeresen. De azért úgy benne volt a pakliban, hogy akkor ha elmentek, akkor itt lesz még valami...
Joli azt mondta, hogy üljek a zuhany alá, és ha elmúlnak tőle a fájások, akkor csak jósló fájások voltak.
Ezt tettem
Sidi zuhanyozta a hátamat, és láss csodát, egy darab fájásom sem volt. 15-20 percig ültem ott.
Kijöttem, semmi.
Na jó, akkor viszont lassan el kéne menni aludni, hogy ha mégis lesz valami, akkor pihent legyek.
Na jó, még nézzük egy kicsit a Showder klubot.
Hoppá, jött egy fájás.
Vége a Showdernek, Margit pont rámnézett és akkor: Pukk!
Megrándultam. Hoppá hoppá. Itt valami történt. Olyan érdekes érzés, mintha egy kifeszített gumi pattant volna el bennem... A magzatburok reped meg, és szépen elkezdett folyni a magzatvíz. Na, Tóth Marcsi, nem az ágyba megyünk, hanem a kórházba!
Ekkor hirtelen belém hasított a félelem....
9 hónapig nem féltem ettől a második szüléstől, és most... mintha minden félelem most tört volna felszínre, elkezdtem remegni, mint a nyárfalevél, és mondogattam Mergitéknek, hogy nagyon félek!! Szegények, úgy sajnáltak! Láttam h Margit mindent megadott volna, hogy elkísérjen a kórházba, de Kendrával is kellett maradni valakinek. Féltő szemekkel engedett útnak, mikor megöleltem búcsúzóul, érezte, hogy mennyire remegek.
Látszik is a képemen, hogy be voltam tojva:o)
Éjfél előtt indultunk be a kórházba. Joli már ott volt. Egy kedves idős ügyeletes orvos nyitott ajtót, látom, hogy a jobb gatyaszára egy merő víz. 2 percen belül megértettem, miért, és adtam neki a másik gatyaszárára is egy jó adag magzatvizet... Ő nézte meg, hogy mi a helyzet odabent, és azzal a lendülettel olyan szinten ömlött rá a magzatvíz, mintha egy nagy vödört lendített volna meg odabentről valaki...:o)
Nagyon nem jött zavarba ettől, gondolom, pár szettet elhasznál egy éjszaka alatt szegény.o)
Két ujjnyit mond.
Én ezzel elégedett vagyok, hisz Kendrával kb 8 itt töltött óra után lett 2ujjnyi.
Na akkor rámtették a ctg-t. Ültem ott egyedül egy széken, üres volt a vajúdó, és úgy éreztem, az egész szint üres. Talán egy császáros szülés volt aznap este.
Nagy nyugalomban néztem a görbét: csodálatosan szabályosak és rendszeresek, és láthatóan erősödnek. Már kezd egy picikét emlékeztetni arra a bizonyos fájdalomra, amit annyira próbáltam elfelejteni két évig...
Joli jött, megnézte, nem is gondolkodott sokáig, vitt is a szülőszobába. Akkor azért már meg-meg kellett állnom, és belecsimpaszkodni a fal menti korlátba 30 másodpercre...
A szülőszobában várt engem egy nagy kád víz. Szépen belemerültem, iszonyú jól ki volt találva a méret is, a forma is, nagyon kényelmes volt. Jöttek a fájások, de mintha kevésbé fájtak volna. Kérdeztem is Jolitól, hogy attól, hogy kevésbé fáj, nem lassítja le a folyamatot ez a vízben vajúdás? Mondta hogy ebben a stádiumban már nem tudok lelassulni, mert már megállíthatatlanul beindult a folyamat, nem lehet megfékezni. Ez megnyugtató volt, s egyben ijesztő is. Marcsi, Marcsi, hát nemrég voltál te ugyanitt, ugyanígy kétségbeesve, kellett ez neked?! Dehát ahogy a mondás mondja: tekerd, ha megvetted!:o)
Szépen, higgadtan tűrtem a fájásokat, nem mondom, hogy nem haraptam a szám szélét, de én úgy gondolom most is, hogy nem fájt úgy a vajúdás, mint múltkor. Isten tudja, hogy tényleg ilyenkor már "ki van taposva az út", vagy még nem is záródott annyira össze a méhszájam, vagy a medencém maradt szélesebb még azóta, de nem volt olyan szörnyű, egyszer sem kellett ordítanom, múltkor pedig egyszer sem bírtam nem ordítani. Közben mindig rámtettek egy ilyen kis kézi, mobil szívhang-hallgatót, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e odabent. Rendben volt. Éreztem, hogy minden szinten rendben mennek a dolgok.
Most Raft is ott ült sokat, bár sokszor csak egy félreeső helyen bambult maga elé, - persze nem is kellett akkor semmit sem csinálnia, itt csak nekem volt dolgom. Szegény Joli is hulla volt, láttam, hogy 2x, 3x is bealudt két fájás között a kád szélén. S. kitartóan ült, hol a fejemet támasztotta, hol a kezemet fogta, hol a vizet itatta velem. Az nagyon jól esett.
Bátorított, hogy nyissam jól szét a "kaput" a babának, más szóval a lábaimat jó szélesre tárjam ki, mert úgy nem akadályozom a tágulást. Na ez az, amiről múltkor hallani sem akartam. Ez nem ment akkor. Képtelen voltam szétnyitni, mert akkor megőrültem a fájdalomtól. Most - nagy akaraterővel - de sikerült mindig emlékeztetnem magamat, hogy ha önkéntelenül feszítgetés közben csukódtak össze a combjaim, akkor mindig nyitottam szét rögtön. Esküszöm, ez nagyon sokat jelentett. Józan paraszt ésszel is: Hogy a francba tágulnék, ha közben erővel zárom össze a lábaimat.
Raft kb 45 percenként nézte, hogy mennyire vagyok kitágulva. Ezt jó jelnek vettem, ezek szerint most nem érünk rá órákig:o) Sejtésem szerint olyan 2, fél3 körül már mondta, hogy ha úgy érzem, hogy tolófájásom van, akkor toljak. Ezek szerint nem kell attól félni, hogy tolok és nem fér ki még a baba.
Azt hiszem, egy ilyen tolás volt a vízben, és utána kész, vége, elmúltak a fájásaim. Vártuk, vártuk, Joli elaludt, én is majdnem, de semmi. Mondom mi történt? Valószínűleg megrémültem, hogy már tolni kell, és lecsapódott a biztosíték. Mennyire lelki alapon megy minden öcsém. Tényleg így van. Fejben dől el minden. Mert eddig olyan szép szabályosan ment minden, de itt tudat alatt visszavonulót fújtam.
Mondták, hogy jöjjek ki az ágyra, hátha itt újra indul.
Hát, az ágyig alig bírtam eljutni, annyira éreztem, hogy jön lefele a baba. Fú tolófájás közben lefeküdni egy ágyra... hát azt nem kívánom senkinek... De azért sikerült. Innentől kezdve ugyanaz ismétlődött kismilliószor: jött a fájás, nyomtam, nyomtam, kicsit kijött a hajas fejbőr, aztán a fájás végén visszahúzódott. Idegölő volt. Itt kezdett úrrá lenni rajtam a kétségbeesés. De amúgy éreztem is, hogy valahogy nem merem annyira tiszta erőből nyomni. Nem tudom miért. Féltem. De azért előbb utóbb eljutottam addig a pontig, amikor már semmi nem számított.
S. ügyesen húzta a nyakamat, lábamat, jól sikerült most együttműködnünk, hiába, gyakorlat teszi a mestert:o)
Emlékszem, a kb.15. ilyen tolás után kétségbeesetten kérdeztem Rafttól, hogy hányszor kell még ezt megcsinálni??? És ő kicsit indulatosan, de bátorítóan azt mondta: Csak egyszer, de abba adjak bele mindent! Na mondom oké!
És nyomtam. Most nem volt elcsendesülés, nem volt csilingelő hang, nem volt más dimenzióba kerülés, totál ott voltam a szobában az ágyon, testben, lélekben, agyban. Sajnos így azt is kristálytisztán éreztem, ahogy szétreccsen a gátam. Éreztem a szakadás pillanatát. S. pedig látta is....
Na és akkor végre bekövetkezett az a pont, amikor tudtam, hogy innen már gyerekjáték! A feje már kint volt:o) Fura, hogy ilyenkor mg néma csendben van a bébi:o) Jaaj annyira jó volt, mikor mondták, hogy kint van a feje! Előtte már párszor azt hittem, hogy jön ki, és vártam mindig a mondatot, ahogy mondják, de nem, nem. De most végre bekövetkezett! A forgatókönyv ugyanaz volt mint múltkor, pihenés, rákészülés, egy utolsó nyomás, és kicsusszant a kis drága! Már landolt is a mellkasomon! Joliék gondosan betakargatták rajtam, Ez az érzés leírhatatlan! Az a meleg, csúszós, nyálkás test, ami belőlem jött ki, kettőnkből lett, és most itt van, itt ordít, fülsiketítő hangon:o)) Csak nevettem, nevettem, örültem, boldog voltam!!! Hát ez tiszta Kendra!!! :o) Vicces volt, hogy megint tökugyanolyan babánk van:o) Annyira olyannak tűnt:o) főleg a haja:o)))
A születés ideje: 2013. 05. 28. 3:37. Hossza 57 cm - akárcsak Pöttömé, és 4220 gramm.
Még ezekben a percekben Sidi felvette a sírást, és elküldte anyukájának hangüzenetben:o) Na beszéltek is utána, és én még bele is kiabáltam a telefonba, hogy jól vagyok, és akár még egy hegyet is arrébb tudnék hordani. Tényleg úgy éreztem!
Fel is ültem, sőt! felálltam, és szépen gyalogszerrel átsétáltam a műtőbe, hogy összevarrják, amit kell. Azért ez 2011-ben elég szürreálisnak tűnt volna... Akkor úgymaradtam, mint egy húsdarab. Tolókocsival vittek a szobába. Most? hetykén sétáltam oda és vissza is.
Megengedték, hogy ottmaradjunk reggelig a szülőszobában, így összebújtunk hárman, középen Gabika, és megkezdődött az első szoptatás! Hohóó, mintha mindig is ezt gyakoroltuk volna. Megy ez neki nagyon! Sidi elaludt rögtön, bennem még dolgozott az adrenalin, és reggel 7-ig nem bírtam elaludni. Akkor viszont jóízűen aludtam volna, de sajnos jöttek ébreszteni, hogy menjek elfoglalni az ágyamat a gyerekágy osztályon. Hát jó.
S. közben hazament pihenni, és én azzal a tudattal aludtam el, hogy innentől a család létszáma 4, és mindkettőnk ölébe jut egy gyermek a családi fotókon. A kocsi hátsó ülésén két gyerekülésben fog szunyálni 1-1 gyerek az utazásainkon, és az állatkertbe, vonatra is "családi" jegyet vehetünk, kétgyerekeset:o)
Köszönöm az égieknek, hogy ismét egészséges gyermeknek adhattam életet, ez mindennél többet ér.
Eszembe jutott többször, amit volt kollegám írt a blogjába kisfia születéséről:
"Behúzódtam a fürdőbe, ahol sötét volt, mégis csak most született, sok lehet az a fényáradat neki. Fülébe súgtam a mondatot, amivel már készültem egy ideje. Ezt a Vidd hírét az Igazaknak című könyvben olvastam. A könyvben bemutatott ausztrál törzs, minden újszülöttet és távozót eképp köszönt és búcsúztat: "Szeretünk és segítünk utadon."
Gabikám, drága kisfiam, Isten hozott, szeretünk, és segítünk utadon, akárcsak testvérkédet:o)
