Gabikával elindult valami közöttünk...
Az egész nagyjából egybe esik azzal, hogy 4-5 napja nem sír annyit! Ez így most teljesen elviselhető, sőt! ma délelőtt szinte álomszerű volt, legalább 1 órát feküdt a kanapén úgy, hogy vidáman nézelődött körbe körbe, gagyarászva.
De tényleg, most már szerintem a hasfájós időszak elmúlt, mert már amikor sír, akkor sem azért, mert fáj a hasa, hanem csak vagy ki akar jönni egy büfi, vagy csak simán arra vágyik hogy kézben legyen.
Nagyon boldog vagyok ettől, és hirtelen elkezdtek élvezhetőek lenni a mindennapok, bátrabban merünk lépni, programot szervezni, mert kevésbé esélyes, hogy végigordítja az utat. Persze néha még belefutunk egy olyanba, hogy hazafele végig ordít, vagy a Rossmannba végig sír, amíg vásárolok, de már mégsem olyan általános.
És nem csak hogy elmúlt az a sírós korszak, hanem elkezdődött az egyfolytában mosolygós:o) Bármikor ránéz az ember mosolyogva, akkor egyből ő is vigyorog! :o) Imádja a mosolygó embereket, és iszonyú cukin viszonozva, néha egy elcsukló, visító hangot is hozzárikkantva:o)
Meg ezek a gőgicsélések, áhh, ezektől teljesen elolvadok! Grr, meg eőő, meg mindenféle babanyelven mondott, ismeretlen hangok, amiket mi sosem tudnánk kiejteni! És ahogy kiad egy hangot, a két válla arra a másodpercre kicsit megemelkedik előre... Közen keze lába mozog... Kezeit ökölbe szorítva maga elé emeli, mint valami önvédelmi gyakorlat, és úgy kalimpál, vagy éppen megmerevedik egy egy boxoló-pózban:o)
Combjai olyan hurkások, Kendrának sosem voltak ilyen hurkái, de olyan jó őket puszilgatni, mint a kelt tészta! Olyan kis remegős, hájas:o)
Mikor megyünk az utcán és fúj a szél, akkor vesz egy nagyon nagy levegőt és bepirosodik egy pillanatra a szeme körül...:o)
A fürdést azt bármeddig bírná, totál felvillanyozott arccal rúgkapál, csapkod, kiskádba már be se fér, illetve abból kilögyböli az összes vizet:o) Imádnivaló!
Tegnap voltam a Szigeten, és bár nagyon jól éreztem magam, mindig bennem volt az a gondolat, hogy milyen jó lesz hazajönni és kivenni a kiságyból, olyankor mindig hátramegy hídba, olyan homorú lesz a háta mint a kismacskának mikor hátranyújtózik, és a két kis lába meg teljesen behúzva.... Jaaj ezek a csecsemő pózok... mennyire hamar elmúlnak! Megint elkezdtem azt érezni, mint Kendránál, hogy jaaj Istenem, minden elmúlik és sosem tér vissza! Eddig inkább hajtottam volna az időt, az első két hónap - ha illik, ha nem illik ilyet írni: nekem nem volt élvezet, sőt...
De most megint sajnálok minden édes pillanatot ami elmúlik és nem tér vissza...
Ördög Nóra blogját olvasom, iszonyúan tetszik! El vagyok ájulva.
Ő erről ír egyik bejegyzésében, és totál szívemből szólt:
----------------------------------------------------------------------------------------------------
"100-szor hallgattam végig, hogy jól szívjam magamba ezeket az első heteket, hónapokat, mert egyszer csak arra eszmélek, hogy már iskolába megy a gyerek. Furcsa ez, mert nekem érzetre még mindig ugyanolyan kisbaba, mint amikor megszületett. De az idő múlásával azért mégis szembesülök, amikor például már nem bírom többé bepatentolni a kedvenc pöttyös-balerinás body-ját a lába között. (Szívem szakad! És hány ruha van, ami egyszer volt csak rajta. Vagy egyszer sem...)
A kis brit trónörökös érkezése kellemes, nosztalgikus hangulatba kerített múlt hétfőn. Muszáj volt nekem is előkotorni Palkó gépéről a szülésemkor készült fotókat. Potyogtak a könnyeim, ahogy visszaidéztem az első napjainkat a mi kishercegnőnkkel. De ugyanakkor megszeppenve tapasztaltam azt is, hogy bár tényszerűen mindenre pontosan emlékszem, az érzetek azért némileg halványultak. Vajon ez minden mással is így lesz? Meddig fogom tudni visszaidézni az első hetek elvarázsolt lelkiállapotát, azt az aggodalommal vegyített sűrű boldogságot, amivel nekiindultunk a közös életünknek? Meddig él majd bennem élénken az első sikeres szoptatás katarzisa, ami azért lehetett olyan, amilyen, mert megelőzte az anyatejért folytatott elszánt küzdelem? Mikor kezd el kopni az a büszkeség, amit egyik reggel fél 6-kor éreztem, miközben kiemeltem a kiságyból és szétpuszilgattam az én kislányomat, mert először életében „egész éjszaka” hagyott aludni? Hogyan tudom majd visszatekerni 10-20 év múlva is azt a pillanatot, amikor először egyértelműen láttam Mici tekintetében, hogy megismer? És azt a mosolyt, amit egy tized másodperccel később hozzátoldott ehhez a felismeréséhez?
Hogyan tudom tartósítani az érzést, hogy életemben először tényleg pótolhatatlan vagyok?
Hogyan...?
Talán még van egy kis időm kitalálni. :-)"
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
Nem tudom sírás nélkül elolvasni ezt a részt... Egyforma idősek a gyerekeink, és ezért nagyon érdekes elolvasni, hogy mindig ugyanabban a cipőben jár és azokat érzi.
Persze azért - szerénytelenség nélkül - az azért érezhető, hogy nekem már a második. Szerencsére a para része már megtizedelődött. A számolgatás, mennyit kell enni, mérleg, mennyit kakil, stb. Mert úgyis úgy vannak jól, ahogy vannak:o) De nagyon szép az az aggódás, ami egy első gyereket végig kísér. Amikor benne van az ember, akkor nem tűnik olyan kellemesnek, de utólag annak is olyan különleges hangulata van, és ezt Nóra visszaidézi nekem, és szeretek ezekre az aggodalmaskodásokra visszagondolni. Amikor az ember issza a Suttogó minden betűjét, és naponta üt be a Google-ba olyan kifejezéseket, hogy "mennyit eszik egy egyhónapos baba", meg "piros pöttyök az arcon", meg "köldökcsonk kezelése", stb....
Nóra csak úgy hívja ezt hogy "Mici egyetem". Ezt minden anya kijárja. Van aki alaposabb, van aki lazább, mint egy suliban, de hatalmas a tananyag, az biztos... És nincs egy olyan "nagykönyv", amibe minden tökéletesen le van írva, mert minden gyerek más, és ez is legalább olyan nehéz feladat, hogy eldöntse az ember, hogy kinek hisz, mennyit hisz, mennyit tart be, mennyire hallgasson az ösztöneire.
Nálam most minden sokkal ösztönösebb, mint elsőre. És ez azt hiszem, mindenkivel így történik. Van az a mondás, hogy az első gyereknél még sterilizáljuk a cumit, másodiknál csak leöblítjük, harmadikat már a kutya hozza vissza. Kis túlzással, de tényleg így van. Ettől függetlenül nem jár rosszabbul az a harmadik gyerek...:o)
Nálam az egyik legnagyobb változás, hogy nem használok légzésfigyelőt. Beszereltük, de nem szeretem, nem használom. Felelőtlenség? Nem tudom. Lehet. De valahogy legbelül úgy érzem hogy nincs szükség rá. Persze azért nagy adag kényelmesség is van ebben, mert valahányszor kivettem Kendrát éjszaka fél kómában szoptatni, mindig elfelejtettem kikapcsolni a légzésfigyelőt, és az gondosan kiszámítva pontosan akkor kezdett fülsiketítően riasztani, mikor rácuppant Kendra a cicimre. Na akkor felugrani, kikapcsolni, Kendra részéről sírás, én részemről 200-as pulzus szám és iszonyú szívverés. Persze visszaaludni sem tudtam utána. És ez 100-ból 80x így történt...
Egy szó, mint száz: Újra felfedeztem az újszülöttkor örömeit, hogy mennyire szívmelengető, ahogy csuklik le a feje ha nem tartja az ember, hogy mennyire benne van a szopóreflex, ez az életben maradást segítő ösztön, meg a szoptatás élménye, ahogy akad fel a szeme és szinte rá van írva az arcára az extázis, ahogy szopizik. Illetve tulajdonképpen MINDEN rá van írva az arcára, amit érez, amit átél, nincsen semmi tudatosság, semmi megjátszás, semmi színészkedés, semmi érdek. Csak az ösztönök. És ennek a kornak azt hiszem ez a sava-borsa, ez a legnagyobb szépsége. Ez az ÁRTATLANSÁG.
És végre kiélvezem ezt is istenigazából!
Hála annak a törvényszerűségnek, hogy "semmi sem tart örökké". Így a rossz szériánknak is remélem vége, és cserébe elfogadom, hogy sajnos a jó korszakok is véget érnek, megváltoznak. Még szerencse, hogy nem rosszabbak lesznek, csak változnak. Így talán már nem kettyenek el azon sem, ha vasalás közben ráébredek egy-egy bodynál, hogy ezt már el lehet rakni végleg....:o)
