HTML

Baby Orchidea

2011 november 7. volt házasságunk eddigi legboldogabb napja! Aznap délelőtt, amikor halovány rózsaszínről sötét bordóra vált a teszt pozitív csíkja, már sejtettük, hogy életünk ezután szebb lesz, mint valaha. De ami következett, az mindent felülmúlt.... 2011. 07. 13.-án megszületett kicsi lányunk, Kendra, és vált múlandó életünk múlhatatlan szerelmévé. "Túl az értelmemen, ősi életem gyökereivel fogózom beléd és hallom, érzékelem, hogy súgsz valamit formáid az örök ellentéteket ellensúlyozzák színeiddel a láthatatlan ösvényt világítod meg s én vándorolok benned egyre önfeledtebb nyugalommal."

Kendra 2 és fél éves

2014.03.06. 21:35 :: Mercsi

20130906 073-003.jpg

Egyszerűen hihetetlen, hogy 9 hónapja nem írtam Kendráról...

Gabika jól belepancsolt azért az én szépen gondosan vezetgetett naplómba....;o) Hát időm az semmi. Persze este azért néha talán még lenne is időm, csak legtöbbször már nem tudom az agyamat olyan aktívra kapcsolni, hogy elkezdjek blogot írni.

Pedig mi mindent hagytam ki!

Szülinap, Füredi nyaralás, tanyasi két hét, bölcsibe szoktatás, Mikulás, Karácsony...

Azt hiszem, nem is próbálom meg bepótolni, csak belecsapok a közepébe!

Kendra nekem a megvalósult álom. Egyszerűen csak tökéletes. Olyan gyönyörű végigélni vele a fejlődésének különböző korszakait... Olyan lelki összekapcsolódásokon vagyunk túl, hogy azt leírni sem lehet.

Kendra simán vette az akadályokat a bölcsiben. Túl simán is. Egyszer sem kellett sírva otthagynom. Mindig megnyugtatóan engedett el, sokszor szó szerint is: amikor megkérdeztem tőle, hogy akkor most már mehetek? azt mondta: igen, menjél! és adott egy puszit, elment játszani, és még visszanézett, és azt mondta: Menjél NYUGODTAN!

Na ettől padlót fogtam. Hogy két évesen megnyugtatja az anyját, hogy ne aggódjak.

Néha figyelmeztettek anyukák, gondozók, hogy nem mindenkin jön ki az elején ez az elszakadás miatti stressz, van akin később látszik meg. Na, mire pont olyan biztonságosnak éreztem a beszokást, akkor, december első napjaiban történt meg a nagy dráma.

Előzménye az volt, hogy hazajöttünk Ceglédről, Editke hozott minket haza. Én hamarabb feljöttem, és Kendrát félig alva hoztam fel, késő este. Itt kicsit felébredt, feküdt a kanapén, nyugodt volt, de kicsit szomorkásnak tűnt. Odabújtam mellé kicsit, összeborultunk, és csak öleltem magamhoz, néztünk egymás szemébe. Abba a két nagy fekete szembe! És akkor mondom neki, hogy nagyon szeretlek Nyuszikám! Te is szeretsz? Erre ő mondja hogy Nem. Mondom ezt most nem gondoltad komolyan, ugye? azt mondja hogy de. De ezt mindet komoly arccal, csendesen, szopi-cumi a szájában. Mondom neki hogy de akkor én nagyon szomorú leszek, azt akarod hogy szomorú legyek? Erre ő: Igen. És abban a fáradt, nyűgös hangulatban nekem ez nagyon rosszul esett, bár tudtam hogy nyilván nem így gondolja, de olyan szentimentálisnak hittem azt a pillanatot és ez olyan hideg zuhany volt hirtelen. És akkor mondom neki én, címeres ökör, hogy na jó, akkor ha úgysem szeretsz akkor én el is megyek! És én hülye, vettem a szütyőmet és a kanapéról kimentem az előszobába. Ott megálltam, és újra visszanyertem józan eszemet, rájöttem hogy most azt csinálom, amiről minden írás azt mondja, hogy tilos. Kendra nem mozdult, nem szólalt. Na én közben ellazultam, mondom hagyom én ezt ennyiben.

Visszamentem a szobába és tettem vettem. Közben egy perc múlva megérkezett Editke. Jött elköszönni Kendrától. Na, ahogy elköszönt, Kendrából kitört a bőgés! Csak úgy potyogtak a könnyei. De a semmiből tört elő belőle.

Editkével csak lestünk. Akkor még azt hittem, hogy Editke távozása érintette ilyen érzékenyen. Utólag kiderült, hogy nem csak az.

Mert másnap, ahogy mentünk a bölcsibe, mit sem sejtve mindent a szokott módon csináltam, ahogy 2 hónapja minden nap, olajozottan. Bementünk a csoportszobába, megvártam, amíg megkajált, aztán szokásos módon köszönnék el, és ugyanúgy, mint előző este, kitört belőle a sírás és kiáltotta hogy ne menj el Anya! Csak lestem. Mi lehet vele? Bármit mondtam, csak olaj a tűzre, egyre jobban belelovalta magát és csak sírt, ölelt át és kiabált hogy ne hagyj itt!! Fú de leblokkoltam, hát erre nem voltam felkészülve az én kis "minden forgatókönyv szerint" lánykámtól, aki eddig nem nagyon szoktatott hozzá az ilyen meglepetésekhez...

Na, Kata mondja hogy menjek, majd ő!...

Na, kimentem, és csak hallom, hallom hogy fülsiketítő és teljesen artikulátlan hangon ordít hogy aaanyaaaa!!! anyaaaa!!! Fú ezt nem bírtam, csak álltam ott az előtérben és tudtam, én most így nem tudom itt hagyni! Pedig hányszor láttam, ahogy szülők így válnak el a gyereküktől itt a bölcsiben, hirtelen nem is értettem, hogy tudták ezt megtenni... Én csak álltam ott Gabikával, és hallgattam, hallgattam, hogy hogy sír, vigasztalhatatlanul és ugyanolyan intenzíven! Fúú most mit csináljak. Egy anyukával üzentem be, hogy a szopit-cumit adják már oda neki, de az sem segített!

Na akkor 15 perc után elkezdtem kifele venni a lépteimet, mivel állítólag ilyenkor nem szabad visszamenni. Az a pár lépés kifele nehezebb volt, mintha egy meredek hegyoldalt másztam volna egy telerakott hátizsákkal. Össze voltam törve, és nem tudtam, mit tehetnék. Végül becsöngettem a csoportszobába a kaputelefonon, és annyit mondtam, hogy ha nem csendesedik el akkor inkább szóljanak és visszajövök. 

Innentől egy olyan alakzatot jártam be a kilencedik kerület utcáin, amit utólag nem tudnék felidézni, csak mentem mentem, toltam Gabikát, a másik kezemben a telefon, és zokogva beszéltem 1 egész órát Sidivel, Anyával és Editkével. Hogy ki mit mond, mit csináljak! És szidtam magam borzasztóan, hogy hogy lehettem ilyen amatőr béna anya tegnap ennél a jelenetnél! Hogy azt hitte a kis drágám, hogy én most olyan szomorú vagyok hogy el is megyek világgá. És mint utóbb kiderült, legalább ugyanekkora jelentősége volt annak is, hogy bántotta őt, hogy engem megbántott.

10 órakor nem bírtam tovább, elmentem leselkedni, hogy az udvaron vajon hogy viselkedik.

Nem jöttek ki.

Én ott álltam, vártam, majd egyszer csak csörög a telefonom, és szól Kata, hogy menjek, mert azóta sem csendesedett.

Másfél órája.

Na ne félj, befele már úgy mentem, mintha inkább lejtett volna az a hegyoldal! Csak úgy gurultam be a babakocsival! Megláttam, már ott várt Anikóval. Meglátott, odarohant, felvettem, kis fogpiszka lábai körémfonódtak és mondtam neki, hogy ha van kedve akkor inkább menjünk most haza, mert nem akarom őt szomorúan itt hagyni.

Öltözködés közben olyan közlékeny volt, annyira kompenzálni akart, kifacsarodott a szívem. Ilyeneket mondott, hogy Nagyon szeretlek Anya! Ne aggódjál! Én majd megvédelek, ne aggódjál! Cicám, mondom én nem aggódom, és tudom, hogy ha butaságokat mondasz vagy csinálsz, akkor is szeretsz, és én ha mérges vagyok rád vagy szomorú vagyok, akkor is ugyanannyira szeretlek, mert te vagy az én pici gyönyörű kis angyalkám!

Kifele ilyeneket mondott, hogy min a két gyerkincád nagyon szeret! Mindenki hazamegy együtt! ...

Na, ott akkor lemondtam minden programot, és csak vele próbáltam foglalkozni, és folyamatosan biztosítani aról, hogy itt bizony olyan biztonságban és szeretetben van, ahogy azt eddig is tudta és gondolta.

Másnap bölcsis fotózás volt, ez jó apropó volt arra, hogy ott maradjak vele még 10-ig.

De nem tágított ám mellőlem, és egyfolytáan azt mondta, hogy ne hagyj itt! Többször elsírta magát.

Nem is írom le a fokozatokat, lényeg, hogy minden egyes nappal kevesebb volt a könnycsepp és rövidebb a "ne hagyj itt" része, majd szépen lassan újra úgy mentem el, hogy ő cuppantott egyet az arcomra, és boldogan ment játszani. Azt hiszem 6 nap volt összesen.

Hát, ez volt a mi kis "megkésett beszoktatásunk" így két hónap bölcsi után...

Azóta azért jópárszor mondta már odafele menet hogy ne hagyjam ott, de aztán igazából sosincs gond.

Ami viszont ez a bizonyos December 3.-i nap óta gyökeresen megváltozott: 

nem viccelődik semmilyen érzelmi dologgal, ha azt mondom neki hogy nagyon szeretlek, mindig rögtön mondja, hogy én is, és kínosan ügyel, nehogy megbántson. Ezek az esetek mind olyanok, hogy le kéne írni őket külön-külön, és olyan nagy hatással vannak rám, hogy legszívesebben úgy szorítanám magamhoz, hogy szinte belém bújjon! 

L1030234a.JPG

Pl.: Ebédnél táncolt az idegeimen a nem evésével. ötödik kaját raktam elé és csak húzódzkodik, neeem, nem kérem, jóllaktam... Na a végén olyan ideges lettem, hogy mondtam neki, hogy egy szót sem szeretnék most már hallani, semmilyen nyávogást, és akkor ne egyél semmit, nem érdekel! Azzal kivettem az etetőszékből és elkezdtem idegből takarítani vagy nem tudom, mindenesetre nem foglalkoztam vele. Na akkor elkezdett valami papírcsőbe kanalakat dugdosni és hozta nekem hogy ezt a csokor virágot nekem hozta. És hogy még mindig szomorú vagyok, hogy nem evett? És ezt még 2x kérdezte meg estig! Hogy szomorú vagyok-e még, hogy nem evett...

Aztán meg valamelyik nap szeretet kitörésem volt és elkaptam a grabancát, odarántottam az ölembe és nagy olaszos stílusban szeretgettem, skandáltam neki hogy hogy imádom:o) Na ő tol el, feszít cefetül. Mint mindig mondjuk. Nem bírja az ölelést, nem szereti. Csecsemő kora óta. Tán még a blogomba is írtam, hogy már 2-3 hónapos korában is tolt el, kiegyenesített karral tolt magától el folyamatosan.

Na szóval akkor mondom hogy na mi van már hagy öleljelek már meg! Mondja hogy engedj, engedj el!Mondom miért!!? ő:  azért, mert nem tetszik nekem ez az ölelés! Én kissé sértődötten, de inkább viccesen sértődve leraktam, mondom na jól van akkor! :o((( És akkor azonnal jött vissza az ölembe hogy "naaa, ne legyél szomorú! Tetszik nekem ez az ölelés!!! Ezen eldobtuk az agyunkat Sidivel. Mikor tudom, hogy nem csípi az ölelést....

Na szóval a pici lány iszonyú érzelmi intelligenciával rendelkezik, és kínosan ügyel rá, hogy nehogy valakit megbántson. Utólag azt mondom, hogy bár szegénykémnek nem volt könnyű a lecke, de ahogy Editke mondta, legalább azt is meglátta, hogy a mondatokat nem lehet csak úgy következmények nélkül mondani. Ennyi értelme talán volt ennek az egésznek....

IMG_0468a.JPG

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://babyorchidea.blog.hu/api/trackback/id/tr945745341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.